Lassan két esztendeje, hogy utolsó jegyzetemben megszólalva feltettem polgártársaimnak egy nem költői kérdést, de ennek ellenére nem volt szándékomban megtörni az „egyenes beszéd” csendjét.
Tekintettel arra, hogy az elmúlt hónapokban, több társaságban többször is felmerült és nekem is szegezték a címbéli kérdést, ezért úgy éreztem egy egyenes válasszal letudom a téma további feszegetését.
Előző bejegyzésemben gondolatébresztőként megidéztem a helyi választás szellemét, de nem hogy össznépi vitát nem tudtam vele generálni, de még csak egy kukkot sem szóltak hozzá az érintettek.
Nos, a lokális kérdés után nézzük a globális kérdés előéletét.
Kenyerem javát a kommunista, pardon, szocialista érában ”ELVTÁRSKÉNT” fogyasztottam el, s bár az elsikkasztott rendszerváltást követően a pékek nem változtak, de őszintén be kell vallanom, hogy a helyzettől függetlenül „ÚRKÉNT” jobban ízlik a kalácsnak is beillő mindennapi betevő.
Anno Buci Gyuritól és társaitól sokszor hallhattuk, hogy hamarosan itt lesz majd a Kánaán, és a bőség kosarából majd mindenki egyaránt vehet (bocs Petőfi, nincs szándékomban plagizálni), de a három és ötéves tervek, és a több évtizedes „puha diktatúra” sem hozta el az ígért jólétet. Rákosi, Kádár és utódaik idővel a történelem süllyesztőjébe kerültek, de a „tetszettek volna forradalmat csinálni! „híján, az elvtárs-urak maradtak, s karöltve szétlopták az országot.
A II. világháború után az országot („önként vállalt” kommunista műszakokkal is megfejelve) újjáépítő DOLGOZÓ NÉP tátott szájjal nézte, hogy a jó időben jó helyen lévő vezetőik miként nyúlják le az állami, a szakszervezeti, a KISZ, az úttörő vagyont, majd közös olajmaffiát alkotva, saját hasznukra miként károsítják meg sok-sok milliárddal a költségvetést.
A felelősök megnevezése, számonkérése, elmarasztalása ugyanúgy elmaradt, mint a régi rendszer besúgóinak, vagy az 56-os Kossuth tér „mészárosainak” a megnevezése.
A régi elvtársak 90-ben „bomlasztási céllal” szétspricceltek a különböző pártokba, majd néhány évtized után az ügyesebbje (okosabbja?) „integrálódott” a kormánypártba, a maradék az ellenzéki koalícióba.
Természetesen mindannyian a bőség kosarának megteremtésén munkálkodnak, de arra ügyelnek, hogy a kosár javát a választók akaratából kétharmaddal felhatalmazva a maguk részére vegyék ki.
A dolgozó pedig néz, mint a kontrás a csárdában, aki a prímástól a borravaló szétosztást firtató kérdésére azt a választ kapja, hogy járni jár, de nem jut.
A választási küzdelem ciklusról ciklusra arról szól, hogy kik állhassanak (ülhessenek) a kondér (pardon, kosár) közvetlen közelében, hogy elsőnek vehessék ki a „jussukat”.
Láthatjuk, hallhatjuk, hogy ennek érdekében mindenre képesek a kék cédulától az Alkotmány, az Alaptörvény valamint a választási eljárásról szóló törvény átírásáig.
Ötvenhat évig vettem részt minden választáson, s minden ciklusban észleltem az umbuldák egész sorát. Napjainkban újabb és újabb Barba trükkök kerülnek napvilágra, s kifogyhatatlan a csalások tárháza. Újabban törvénymódosítással legalizáltak egy korábban is létezett nyílván való (nyerő) csalási eljárást, ami űbereli a kettős állampolgársággal és nyugdíjakkal végrehajtott voksszerzést.
„Merre tovább melyik úton”?
Nos, a pandémia árnyékában egyre brutálisabb az adok-kapok, melynek célja a jelöltek választók előtti lejáratás.
„Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz”! ( Akinek jobban tetszik „az egyik kutya, a másik eb”!)
Ahogy a pártokon belüli vezetők megválasztásába, úgy a „szenátorok” kiválasztásába se mérvadó a polgár beleszólása. Majd szükség szerint megbuherálják a választás informatikai rendszerét, elszámolják a levélben érkező voksokat, stb. stb.
A következő színjátékhoz éppen ezért már nem kívánok statisztálni. Három évtizeden át a porondon és az arénában próbáltam gátat vetni a simliknek, vajmi kevés eredménnyel.
Mivel a körülményekhez képest egyébként jól vagyok, a jövő útirányának eldöntését rá bízom a fanatikus párthívekre, a megszédített nyugdíjasokra, a külhoni magyarokra, valamint az eszmélő fiatalokra.
A többség döntését tudomásul véve igyekszem jól érezni magam a bőrömben, valamint az esetleges új „társadalmi rendben”.
Válaszom a választási kérdésre lehet, hogy nem kielégítő, s nem nyeri el sokak tetszését, de ennyi közösségi évtized után hadd legyek egy kicsit egoista, és hadd járjak a magam taposta ösvényen.
Jól informált, és kellő érvekkel alátámasztott állásponttal rendelkező polgártársaimnak jó egészséget és sok sikert kívánok az elkövetkezendő parlamenti majd a későbbi helyhatósági választásokhoz!
