Csütörtök este, közel három hónapos hiábavaló „csodavárás” után elment Bodzai Jenő.

Magasztalnom, és valami lélekemelőt kellene most írnom Jenci barátomról, aki a véleménykifejtés, és terjesztés jeles képviselője volt. Egyedülállóan kitartó közéleti aktivitását, őszinte, kritikus véleményalkotását, szakmai felkészültségét, precizitását kellene felidéznem, de hirtelenjében csupa olyan dolog jut eszembe, ami talán nem igazán nekrológba illő.

Az évtizedek alatt együtt töltött sok idő, a közös bálok, felejthetetlen főztjei, a hangulatos „házi” piknikek, a hosszú beszélgetések.

Szívműtétje másnapján még felhívott, s hangjából, szavaiból ítélve úgy éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben, s a megbeszéltek szerint találkozunk a szanatóriumi rehabilitáción.

Aztán este érkezett az aggasztó telefon, majd később a halálhír, újraélesztés, ami után bekövetkezett a reménytelennek minősített állapot. Pécs után Kaposvár, majd a helyi kórházi kezelések.                             A szakszerű és gondos ápolás ellenére a szíve végül feladta a reménytelen küzdelmet. Mikor még el

sem ment, már hiányzott, s eszembe jutott többször említett kedvenc idézete, mellyel  erdélyi látogatásán találkozott.         

„Megtettem mindent, amit megtehettem,
 akinek tartoztam, mindent megfizettem.
  Elengedem mindenki tartozását,
 felejtsd el arcom romló földi mását”.

(D J.)

Közgazdasági technikumot, hídépítő technikumot, és magasépítő műszaki főiskolát végzett.

Éveken át irányította a város és környéke műszaki gazdasági ellátását, kommunális ügyeinek szervezését, végrehajtását az erre hivatott szervezet vezetőjeként.

A rendszerváltáskor független jelöltként felajánlotta lakókörzetének szolgálatait, s bekapcsolódott a helyi közéletbe. Felelős szerkesztőként elindította a „nagyatádi CIVIL FÓRUM független, közéleti lap”-ot. Az általa finanszírozott kiadványban nem csak saját gondolatait, véleményeit osztotta meg aktuális kérdésekben. A kiadványban teret biztosított minden kritikai észrevételnek, bárki írta is azokat, és együttesen igyekeztünk nyilvános civil vitát generálni az eseményekről.

Gyermekeit gondos apaként nevelte és kitaníttatta. Nagyobbik fia súlyos balesetét követően minden tőle telhetőt megtett nejével egyetemben, hogy gyermekének a megváltozott körülményeknek megfelelő életfeltételeket biztosítsanak. Bár a sportot Churchill módra elutasította, mégis igen büszke volt sportos unokájára.

Változó közérzetéből eredő negatív gondolatai elterelésére egyre gyakrabban keresett „menedéket” a konyhában és csodálatra méltóan gondozott kertjében. Nem tudott hibázni a főzésben, s kivételes precizitása megmutatkozott kertészkedésében is. Nem tolerálta a lazaságot, nem volt hedonista, s nehezen szakadt el a munkáktól. Kiváló vitapartnernek bizonyult minden esetben, mert soha nem haragudott, vagy sértődött meg, ha eszmecseréink során esetenként homlokegyenest ellenkező véleményemnek adtam hangot, vagy vehemensen adtam tudtára ellenérveimet. Élt 68 évet! 

Hamvasztás utáni végső búcsúztatására a konkrétan megfogalmazott végakarata szerint szóró-parcellában, szűk családi körben kerül sor. 

„Most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.”

                                                         Béke veled Jenő barátom!