Az elmúlt héten évi rendes „látogatáson” voltam a megújuló kórházunk rendelő intézetének laborjában. Miközben önkéntes „véradói” soromra várakoztam, hívás és kopogtatás nélkül váratlanul becsörtetett a helyiségbe egy pelyhedző állú cigányfiú, karján néhány hónapos csöppséggel. Köszönés, vagy elnézés elmaradt, majd ordenáré hangnemben utasította a tűvel a karjában ülő tinédzser korú hölgyet a „vizsgálat” mielőbbi befejezésére mondván, hogy sír a gyerek. Az ifjú („párjánál” nem sokkal idősebb) APA a munka frontján még nem sok puskaport szagolhatott (s az illemtan órákat is elszabotálhatta), de kormányunk népesedés politikáját már magáévá tette.
Mint a botrányos jelenet során elhangzottakból kiderült, a négy szoba és négy kerék ugyan még hiányzik, de korholt párjával már a harmadik gyereknél tart, mert hát ugye a Magyar demográfiai mutató aggasztó. Szaporulatot produkálni már tud, de néhány percig babusgatni, síró palántáját elhallgattatni, az még nem megy. A házirendet, az íratlan viselkedési normákat betartania meg végképp nem. Ezt az ifjú (nem helyi) „migránst” nem a világ végéről szalajtották, csupán az egyik alig több mint húsz kilométerre lévő zsáktelepülésről ruccant be Nagyatádra egészségügyi szolgáltatásért. Azt nem tudom, hogy dolgozik e, fizeti e az egészségügyi szolgáltatás járulékot, de azt tudom, hogy országunk lejtmenetének a nem kispályás tolvajok mellett a „herék” a legfőbb okozói, élükön a milliárdokat nyomtalanul eltapsoló, luxus autókon furikázó politikusokkal. Az elmúlt évszázad során kormányok jöttek, kormányok mentek, de a hazai cigányság integrációja valahogy egyiknek sem sikerült. Félre értés ne essék, mert nem vagyok rasszista, amit a sok-sok cigány munkatársammal békében ledolgozott negyven esztendő igazol, de a kis rendelői intermezzo eszembe juttat néhány korábbi történést.
Gondolom mindenki emlékszik még magyarságtudatból többször is „jelesre” vizsgázott városvezetésünk 2004. decemberi produkciójára.
Azon az ominózus decemberi napon, a MI PISTÁNK és holdudvara széleskörű és hatékony propagandája eredményeként Nagyatád gyalázatosan leszerepelt, és megbukott szolidaritásból. Amíg a külhoni magyarok kettős állampolgárságához szükséges törvény megalkotását támogató IGEN szavazatok száma országosan 51,6%, megyei szinten 54,7%, Csurgón 60,7% volt, addig a nagyatádiaknak csupán 43,5%-a ítélte úgy, hogy a külhoniakkal való összetartozást kívánatos az állampolgárság megadásával erősíteni. Mikor a Román forradalom idején tízezrével érkeztek hozzánk (Nagyatádra is) az erdélyi magyarok, még kiemelt figyelemmel és gondoskodással viseltettek. Aztán a politikai szirénhangokra hallgatva már „megrémültek” a sok ezer „Román”-tól, s cserbenhagyták elszakított honfitársaikat. Gyalázatos tettük alóli mentségként az egykori Jugoszlávia (Délszláv háború) menekültjeinek befogadását emlegették, mint ha azzal feloldozást nyerhetnének.
„Mi magyarok, ők magyarok, mi itt, ők ott keresik a boldogulásukat, de azért összetartozunk”, mondta ekkor városvezetőnk, de olyan, hogy bocsánat testvérek, mert felültünk egykori elvtársaink propagandájának, tévedtünk, stb. nem hangzott el.
Ezt követően évekig fagypont körüli volt az érintett testvérvárosi kapcsolatunk, míg sok éves „lapítás” után kormányzati ukázra Nagyatádon is fellángolt a szolidaritás, s néhány napra felhúzták a városháza előtti rúdra a székely zászlót. (A történtek ellenére, ha valaki netán ma keresné a székely zászlót a főutcán, épp úgy nem találja, mint a városunknak sok éve adományozott, de soha fel nem vont 1956-os lobogót.)
Ez év elején aztán újabb kényszerű megmérettetés terhelte önkormányzatunkat, s városvezetőnk csapatával egyetemben ismét könnyűnek találtatott. A kötelező kvóta elutasításáról szóló előterjesztést a MI PISTÁNK „meggyőzött” társaival egyetemben nem szavazta meg, az az „jöjjenek” a migránsok Szíriából, Afganisztánból és minden honnan, mert „vannak helyzetek, amikor nem számít milyen a bőr színe, vallása és honnét jött” mondta polgármesterünk.
Aki figyelemmel kíséri a mai „migránsbefogadó” országok integráló erőfeszítéseit és a szemmel látható sikertelen asszimilációt (no-go, zónák) az érzékelheti, hogy ez a migránshullám nem említhető egy napon sem 1956-al, sem 1990-el. A jelenlegi menekültekkel tarkított hordák tagjai a mi világunktól teljesen idegen kultúrát követve semmibe veszik a viselkedési normákat, s másképpen „tisztelik” a nőket.
Megyénk lakosságának több mint egynegyedét kitevő (és egyre növekvő demográfiai potenciával rendelkező) cigányság „beilleszkedési” problémáinak kezelése, mi több megoldása az együttélési feszültségek kiküszöbölése érdekében mindannyiunk közös érdeke. A mintegy 55000 fős somogyi cigányság meghaladja a lebegtetett migráns kvótát, ezért nem lehet igényünk teljesen idegen kultúrából érkező „menekültek” befogadására és integrálására Nagyatádon sem.
Bizonyára megtévedt városvezetőink sem szeretnék, ha esetleg holnap után a „befogadott” nőhajkurászó kvóta tagjait kellene hessegetniük feleségük, lányaik mellől. Az indokolatlan elvárásokról, esetleges fosztogatásokról, vandalizmusról, erőszakról nem is beszélve.
Bármennyire „befogadó” Nagyatád, ez már nem a 90-es évek, s bár van még némi menekült befogadó kapacitás a laktanyában, azért reménykedjünk, hogy nem jutalmazza kormányunk városunkat néhány szelettel a kvótatortából. Ha netán még is, akkor várjuk a nemmel szavazó képviselők „kóstolásra” történő jelentkezését.
