A jövő héten lesz egy éve, hogy pillanatnyi felindulásomban az internet felé fordultam, hogy az illetékes fórumok elutasításai ellenére hangot adhassak észrevételeimnek, véleményemnek.

Úgy gondoltam, hogy az e célra megnyitott blog csak egy sóhajig élhet, jobb esetben tiszavirág életű lehet, de az eltelt időszak nem ezt bizonyította.

Igaz, hogy első megosztott gondolatomat még további 67 bejegyzés követte, amelyre ez ideig huszonnyolcezer „cuppanást” regisztrált a gépem, de a történtek ellenére a kommentek számával nem vagyok kibékülve. A csekély 233 reagálást azzal magyaráztam magamnak, hogy kevés a számítógép, az internet elérhetőség, a meglévők használata, stb. stb.

Tegnap egy hirtelen ötlettől vezérelve próbaképpen merő kíváncsiságból ráklikkeltem a Facebookon néhány ismerősre. Vasárnap délelőtt ragyogó napsütésben ki csücsül a gép előtt és tallózik az interneten? Úgy gondoltam a fiatalok még alszanak a szombati buli után, vagy éppen heti fáradalmaikat pihenik az ebéd illatáig.

Nos, nagyot tévedtem. Néhány órán belül 53 válasz (elfogadás) érkezett a gépemre, (és blogom grafikonja is „lázas” lett) ami egyértelműen cáfolja korábbi meglátásomat, miszerint Nagyatádon nem működik a „rendszer”. Működik, mégpedig nagyon is, csupán a helyi közéleti események nem érik el a vidéken tanuló, dolgozó, továbbá az itthon maradt fiatalok (és idősebbek) ingerküszöbét. Bármennyire is a jövőjüket befolyásoló, meghatározó eseményekről van szó, érdeklődésük más irányokban kalandozik, mégpedig a jelek szerint igen aktívan. Természetesen nem csupán az esetleges kommentezés mellőzéséről van szó.

„Távolságtartásuknak” számos oka lehetséges az információ hiányától a „politika” megvetéséig, de a helyzetért mindenképpen felelősség terheli az idősebb generációkat, melyek nem fordítottak kellő figyelmet és gondot e terület fontosságának felismerésére, szükségességére. Sajnos ez a hiátus a korábbi generációkban is fellelhető, ami jelentősen hozzájárul az igen lassan cseperedő demokráciánk fejlődésének időről időre történő megtorpanásához.

Most is helyben járunk, mi több néhány területen visszafelé araszolunk, de a kialakult „vészhelyzet” sem fordítja a jövő generációjának figyelmét a többségüket érintő problémák felé, s nem sarkalja őket semmi a lehetséges aktív bekapcsolódásra, részvételre. Bár isszák a levét, még is úgy ítélik nem az ő feladatuk, oldja azt meg helyettük is más, ki arra hivatott. Sajnos túlságosan sokan gondolják, hogy megy az nélkülük is. Ez igaz, de az eredmény nem csak látható, de érezhető is a többség számára. Lehet mondani, hogy nem ilyen lovat akartunk, de ez nem javít a helyzeten. Nem elég tudomásul venni a levont adók, járulékok mennyiségét, de oda kell figyelni azok felhasználására is, mert bár befizettük, de a miénk. A fejlettebb nyugati demokráciákban, melyek ugyan nem oly fiatalok, mint a miénk, már sokat tanultak, tapasztaltak e téren és sokkal jobban csinálják. A mai fejlett médiákban ezt mindenki figyelemmel kísérheti és tanulhat, okulhat belőle. A konklúzió levonása keservesen megy, ezért a tandíjat a jövőben is meg kell fizetnünk, de ha nem okulunk, nem mozdulunk, marad minden a régiben, vagy mehetünk továbbra is „felfelé a lejtőn”.

De elég a polémiából, beszéljünk most másról.

Az elmúlt hetekben meglátogattam néhány adventi vásárt. Székesfehérvártól Szombathelyig, Budapesttől Bécsig teszteltem a forralt bort, grogot, lángost, és ami fogyasztható volt. A frekventált helyeken felállított pavilonokban színes választékkal jelentek meg a kézművesek, de nem volt hiány a gagyiból sem. A pazar kivilágítás, a karácsonyi zene, a színes kínálat tömegével csalogatta a helybélieket és vendéglátogatókat egyaránt. Bécset leszámítva elviselhető volt a forgatag, viszont az árusok viszonylag korán lehúzták rolóikat.  Az étkező és italos kulipintyók előtti asztaloknál azonban késő éjszakáig folyt a lélekmelegítő és a diskurzus. A fiatalok vitték a prímet, de nem hiányoztak a felnőttek sem.

Múlt év decemberében örömmel üdvözöltem a helyi adventi vásárkezdeményezést, s sajnálattal konstatáltam a végsősorban blamázsnak értékelhető kivitelezést. Nem baj, majd jövőre, gondoltam én, de sajnos e téren is tévedtem, mert kevésnek bizonyult a tanulóév. A történtek ellenére dicséret illeti a néhány lelkes aktivistát és nem kevésbé elszánt ad hoc „kereskedőt”, mert rajtuk nem múlott a vásár sikere. A gond nem az, hogy hiányzik a csalogató zene, és nagyon szerény az ital és ételválaszték (pl. tea, alkoholmentes grog, zsíros kenyér stb.), hogy késett a nyitás, és korai a zárás. A csökkentett számú és üresen tátongó pavilon is belefér, de az összefogás, és a szakértelem nem nélkülözhető.

Szombathelyen tavaly és idén is összefutottam a vásárban egy nagyatádi vállalkozóval, aki november 28-óta szolgáltat az adventi vásárban. Most már értem, hogy miért nem Nagyatádon. Talán az ő gyakorlati tapasztalata, a helyi Müvház felkészültsége átsegítené a buktatókon a szervezőket, mert köztudott, hogy vannak dolgok, melyek rendezése egyedül nem megy, a sok bába között viszont könnyen elvész a gyerek. Már a legutóbbi testületi ülésen érezhető volt az összhang, a valódi együttműködési szándék hiánya, ami a kivitelezés során meg is mutatkozott.

Bármennyire is a „jobboldal” által és önként vállalt feladat, ez mindenképpen városi és KÖZÖS ünnep, ami valódi közös összefogást igényel, függetlenül attól kinek az ötlete volt meghonosítása.

Az lenne az igazi kudarc, ha a vásár is a „Pirkadat” sorsában osztozna.