Hiába veszek részt évről évre, hol a helyi, hol a fővárosi ünnepi megmozdulásokon, az idő múlásával egyre inkább a feledés homálya borul az én 56-omra is, de vannak emlékképek, melyek kitörölhetetlenül beleivódtak emlékezetembe.
Gyerekfejjel éltem meg a rövid, de annál fergetegesebb vihart, s nem is igen fogtam fel a nem hétköznapi eseményeket, mivel még be sem töltöttem tizedik életévemet.
Angyalföldön nőttem fel a József Atilla (akkor még Déryné) színház, és tizenharmadik kerületi pártház tőszomszédságában. Ennek látszólag nincs sok jelentősége, de mivel ezen épületekben és környékükön rengeteg ávós és pártfunkci lakott, nem volt egy ingerszegény környezet. Volt is bőven szemlélni való esemény, amit pajtásaimmal többnyire a három utca határolta házunk ablakaiból kísértünk figyelemmel, de természetesen, ha éppen nem ropogtak fegyverek, sokszor ki és elmerészkedtünk a város, különböző jelentős „forradalmi” helyszíneire is. Így lehettem többnyire esemény utáni szemtanú a Köztársaság téren, a Kossuth téren, a Hősök terén, a Corvin köznél, stb. stb. A halványuló emlékképek többnyire kockaköves barikádokat, szétszóródott iratokat és lőszereket, rommá lőtt épületeket, a Sztálin szobor üres csizmáját, kilőtt tankokat, páncélautókat, valamint közterületi sírhantokat, s temetetlen halottakat őriznek.
De vannak ma is elevenen élő képek, amiket mind, ha tegnap láttam volna. Ilyen volt a legendássá vált Csepel teherautó, ami itt lelkes forradalmárokkal robogott, ott Vácról kiszabadult „pizsamás” rabokat, vagy falusi, élelmiszert osztó gazdákat hozott, amott a vidámpark kerítésénél pedig fahasábokként felhalmozott holttestekkel megpakolva árválkodott. Vagy a városi hadi parkunk udvarán álló tank, amikből három gördült ki a szomszédos, ma már nem létező Mátyás laktanyából, és robogott csikorgó lánctalpakon a Köztársaság téri pártház felszabadítására. Az már köztudott, hogy a célhoz érve szerepük miként változott. Ilyen tankok parkoltak ideiglenesen az ablakunk alatti iskolaudvaron is, ahol oltott mésszel bedörzsölve takarták le irányítóik a tornyokon virító vörös csillagot. Innen indult az „eltanácsolást” követően egy maroknyi felkelő a Teve utcai rendőrség (mai „Zsarupalota”) ostromára, pontosabban az ott vélt foglyok kiszabadítására. Az oktogonnál kilőtt páncélautók, illetve a bennük égett orosz katonák látványa olyannyira elborzasztott, hogy örökre elmúlt minden kíváncsiságom, a további hasonló „látványosságok” megtekintésétől.
Gyerekként a sokunkat magával ragadó eufórikus hangulat ellenére vajmi keveset értettünk a forradalomból. A leverését követő tanulmányaink során egy szó sem hangzott el magyarázatként, ill. tananyagként a többek által történelmünk szégyenfoltjának minősített ellenforradalomról, a különböző szintű iskolákban. Csak az azt követő évtizedek során különböző oldalról pro és kontra megjelent filmekből, könyvekből, és egyéb forrásokból ismerhettük meg az átélt események „igaz” történetét. Csak egy Kölcsey kaliberű költő lenne képes szavakba önteni, megfogalmazni, az akkori rövid ideig tartó hangulatot.
Az 55. évforduló, és a történelminek nem nevezhető helyszín ellenére, a délelőtt folyamán szívmelengető műsoros megemlékezésnek lehettem résztvevője. Szokás szerint (mint minden október 23-án) kellőképpen meghatódtam a történelmi esemény színvonalas felidézésétől. Külön elismeréssel kell szólnom a középiskolás diákok műsorának ismeretlen szerkesztőjéről, ill. felkészítőjéről.
Ami az emelkedett hangulat ellenére szúrta a szememet, s ürömként merült örömömbe, az az ünnepi szónok személye volt. A Rinya-mente Cicerója kétség kívül ismét jól szónokolt, de a szép szavak ellenére hiteltelen volt, legalább is számomra, ezért kevésbé jó szónokkal is beértem volna. Tudom, hogy az idő múlásával egyre fogy az ünnepi előadóként számba jöhető egykori szabadságharcosok száma, s nem juthat belőlük minden ünneplő településre, főleg nem azokra, ahol anno dacumál egy dugópuska vagy egy pofon sem csattant.
Wittner Mária ugyan korábban már megtisztelte városunkat, a Pongrácz-testvérek (Gergely és Ödön) pedig sajnos már „eltávoztak”, Biszku elvtárs a ma is elvhű egykori főkolompos megtorló belügyminiszter kissé snassz volna, de láttam én az ünneplő tömegben nem is egy nagyatádi, a szónoknál autentikusabb személyt. Többen is ott álltak, néhányan még koszorúztak is, a beszédjogot a szokásra apellálva magának vindikáló polgármester mellett.
Nem értem a regnáló városi jobboldalt, hogy 21 évvel a rendszerváltást követően miként lehettek engedékenyek egy olyan városvezetővel szemben, aki a városnak néhány évvel ezelőtt emlékül adományozott 56-os lyukas zászlót az átadást követően méla undorral tolta félre, és ígérete ellenére a mai napig nem talált számára mindenki által látható méltó helyet? Aki érti ezt, kérem, világosítson már fel.
