Bármennyire is próbálják kendőzni egyesek, hosszú évek óta lejtmenetben a város pénzügyi helyzete, s többen is látni vélték már a település környékén ólálkodó csődbiztost. Ha kopogtatása a városkapun el is maradt ez idáig, azért a tényen nem változtat. A korábbi többség által favorizált városvezetés eltapsolta a múltat, felélte a jelent, és ükunokáig elzálogosította a jövőt.

Most, hogy a hullámok várhatóan összecsapnak, a felismerés, ha kényszeredetten is, de kimondatta a korábbi bólogatókkal is; „GÁZ VAN”! Na persze nem ennyire egyértelműen, de a felismerés végre tetten érhető aggódásukban. Nem volt ez így az új testület felállításakor, amikor fittyet hánytak a kormány költségcsökkentést kezdeményező elképzeléseinek. A legcsekélyebb önmérsékletet sem tanúsították a „fentről” megkurtított új testület kialakításakor. Pedig már akkor is tudható volt, hogy nem lesz jobb pozícióban az önkormányzat, mint amilyenben volt. Az „igazságtalan helyzet” már évek óta fennállt, s csak a balga hihette, hogy egyszerre megváltozik minden. Naiv lélek, aki még mindig azt reméli, hogy a kormány sec perc alatt konszolidálja az elődei által nyakig eladósított önkormányzatokat.

Az erre a célra elkülönített keret az érintett önkormányzatok számát és helyzetét figyelembe véve, csepp a tengerben, s kellő hátszél híján a pályázati esélyek is csekélyek. Tudomásul kell venni, hogy „sok az eszkimó és kevés a fóka”.

Több mint egy évtizede köztudott, hogy a rendszerváltás óta „fogyó, öregedő és szegényedő” városunk önállóan nem képes a jelenlegi intézményi struktúra fenntartására. A korábbi kormányzat által kikényszerített, s ma is élő integrációs koncepció, az elmaradt forrásbiztosítás miatt nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ezt még sokan ma sem akarják tudomásul venni, s foggal, körömmel ragaszkodnak a meglévő struktúrához, ill. ellenállnak minden racionalizálási törekvésnek, mert az fájdalmas és népszerűtlen. A gigantománia és a csodavárás ma is társbérlő városunkban.

Az idei költségvetés tervezete osztatlan sikert aratott a megszavazók körében annak ellenére, hogy sejtik, egy hónapig sem állja ki a próbát. Fő, hogy elfogadtuk és vita nélkül megszavaztuk, mert most legfontosabb az egyetértés, az „együttműködési készség”. Mi echt lokálpatrióták megvédjük az intézményeinket, nem adjuk egyiket sem a megyének, mert a miénk, mi újítottuk fel, sok áldozatot hoztunk érte, meg kell őrizni, nem szabad átadni, stb. stb.. „Hiába erőlködünk, ha a kormány nem segít, semmi értelme a megszorításoknak. Sok mindent megtehetnénk, de nem biztos, hogy lesz eredménye”, hangoztatja ex alpolgármesterünk.

A megyének átadott szakképzőt csak azért nem rakták trélerre annak idején, mert nem volt megfelelő vontató? A kórház „eltolása” viszont már több éve folyamatban van. Nem ragaszkodnak hozzá a városatyák, ezért maradjon minden a régiben, ahogy a választások előtt volt. Mi „mehet”, s mi az, ami maradjon? Az egyik miért igen, a másik miért nem? A racionalitás smafu?

Az önkormányzat likviditási helyzete tovább romlott. A felhalmozódott kötelezettség állomány mellett újabb hitel szükséges a további működéshez, és a megkezdett beruházások befejezéséhez. A finanszírozásban átütő pozitív változásra a közeljövőben nincs kilátás, de a válság hozammaradékaként várhatóan csökken az iparűzési adó, valamint a koncessziós díj bevétel, s az „integrációs” iskola takarékosabb működése sem a közeljövőben realizálódik.

„Nehéz és idegen a költségvetés” nyugtázza az alpolgármester. „Nem látunk más megoldást. Az örökség nem könnyű” mondja az „illegitim elnök”, s már-már hajlanék igazat adva elfogadni érveléseiket, amikor eszembe jut a megyei közgyűlés elnökének a 2011. évi megyei koncepciót bevezető figyelmeztetése; „A győztesnek nem igaza van, hanem feladata. A győztestől nem azt várjuk, hogy bizonygassa az igazát, hanem azt hogy tegye a dolgát, teljesítse feladatát”.