"Lemondott az alelnöki tisztségéről a Somogyért Egyesület ülésén OI.", írja mai Somogyi Hírlap!
Az MSZMP emlőjén felcseperedett apparatcsik a nyolcvanas évek végén az iskolahajóként funkcionáló Aurórán ismerkedett a Vörös tengeren történő hajózás rejtelmeivel. Az egykor szebb napokat látott és nagy csatákban részt vett cirkáló, matuzsálemi kora miatt a rendszerváltoztatás hajnalán már békésen horgonyzott múzeumként a kikötőben, s az új szelek következtében, noha nem süllyedt el, de ismét súlyosan megrongálódott.
Az ekkor már kadéttá avanzsált hajósinas miközben a KISZ újjáélesztésén morfondírozott, bár megszeppent a nem várt vihartól, de a hajót nem hagyta el. A több évig tartott helyreállítási munkák után ismét felkerült az árbocra a győzelmi lobogó, hogy harcba indítsák az egykori csatahajót. Ekkor villant át hajósinasunk agyán először a felismerés, hogy a reaktivált csapatban már kapitányi babérokra is törhetne. Igaz, hogy akkori parancsnoka nem Butakov tengernagy volt, de az admiralitás nem respektálta a feltörekvő ifjú titán ambícióit, s más jelöltet szánt a parancsnoki hídra. Az elszánt ifjú nem nyelte le a békát, hanem egykori inas társaival új hajó után nézett, s meg is találta az új zászlót bontott korábbi harcostársak fregattját, amelyen ha nem is kapitányi, de első tiszti beosztásban hajózhatott tovább, jó széllel somogyi partra.
Az elmúlt 17 évben kapitánya és egyben mentora jóvoltából bekerült az admiralitásra, behajózhatta a földet, s a sok-sok közéleti tapasztalat és ismeret mellett, begyűjthetett nem kevés üveggyöngyöt is.
Egy sikeres partraszállást követően, amikor rövid ideig a hajó parancsnokságát is átvehette, egy előre jelzett hurrikán a múlt esztendőben kegyetlenül megtépázta a fregattot. Az újsütetű kapitánynak, bár nem járt a megvilágosodás zarándokhelyein (Tibet, India, Nepál, stb.), de ismét átvillant az agyán a felismerés, muszáj lesz új hajóra szegődni. Ez a kínai tengeren történt, de ekkor még elfojtotta magában a lázadás bűnös gondolatát, mert hosszabb távon gondolkodott. Mentorának ekkortól időnként és burkoltan jelezte, hogy már nem frankó az együttműködés, de a léket kapott hajó még beevickélt a kikötőbe, s az önjáróvá vált első tiszt a dezertálások ellenére megtarthatta helyét az admiralitáson.
A vészjelzéseket a kapitány nem érzékelte, vagy nem akarta tudomásul venni, nem tudni, de az újra kifutó fregatton már csak a vak nem látta a fél árbocon lobogó zászlót és vitorlákat, s hogy az első tiszt a Sorsnavigátort lapozgatva más koordinátákat továbbít a kormányosnak, és időnként személyesen is más irányba tekeri a hajó kormánykerekét. Aztán a Svéd partokat meglátogatva és elhagyva, az első tisztben megérik a végső döntés, majd emelt fővel, és sípszó kíséretében a kapitány és legénysége legnagyobb megrökönyödésére elhagyja a süllyedni látszó hajót.
Természetesen, miközben a széljárást vizsgálgatja, az admiralitáson betöltött posztjáról, amit zászlóshajójától kapott nem mond le, s miközben szabadúszóként nyilatkozik, fél szemmel már a kikötőben horgonyzó hajók zászlait és vitorláit szemléli. Érzi, hogy kapitányi vagy első tiszti paroli már nem kerül a zakójára, de nem mindegy, hogy ha szakácsként is, de lényeges, hogy trendi színű zászlóval és dagadó vitorlákkal sikló hajón, szabad együttműködési lehetőséggel süthesse tovább a pecsenyéjét a jól felszerelt hajókonyhán.
A kárhozatban megüdvözül a lelked, nem kell más, mint igével betelned.
