A postaládámba gyömöszölt reklámújságok között, de még a lépcsőházi „gyűjtőben” sem találkoztam soha az újsággal, mellyel egykori munkatársam lepett meg az elmúlt héten. A lap idei negyedikként jelölt száma a Hazai Pálya címet viseli, s a Jobbik Magyarországért Mozgalom országos kiadványaként, ingyenes közéleti lapként adja közre álláspontját különböző közéleti események értékelése kapcsán.
A különböző cikkek azon hazai eseményeket boncolgatják, melyekkel a hírcsatornák többsége is nap, mint nap foglalkozik, s különböző nézőpontból megközelítve taglalják az eseményeket.
A híradásokból valamennyi téma ismert, természetesen más tálalásban, de számomra nem is ez volt az újdonság.
A kiadvány „megyei” betétlapjain első ránézésre ismerősnek tűnő somogyi arcokat véltem felfedezni. Az olvasás során aztán kiderült, hogy valóban láttam már egyik másik fizimiskát, mi több hallottam is őket a közelmúlt egyik helyi eseményén.
Felbukkanásuk, és megnyilatkozásuk kapcsán a hiányzó városi újságot elméletileg helyettesíteni (pótolni?) hivatott Pirkadat című helyi kiadvány jut az eszembe. Az is ingyenes közéleti lap, belső használatra megjelöléssel, amit viszont nem igazán tudok értelmezni.
Az alkonyatnak inkább titulálható kiadvány nélkülözi a közéleti szerepet felvállalt, s időközben politikai köntöst öltött civil polgártársak önálló, őszinte véleményalkotását helyi közügyekben.
Többnyire az események után kullogva, lejárt szavatosságú történések közreadásával töltik ki az oldalakat, s nyugtatják vele híveiket, hogy minden a legnagyobb rendben van, mert Nagyatádon eseménydús és csupa öröm az élet.
A Hazai Pálya ifjú cikkírói nevüket és arcukat adják önálló véleményükhöz, miközben a városi televízióban hónapról hónapra látható, megválasztott (hivatalos) képviselőink fontos közügyekben rendszeresen hallgatnak, s mindenfajta egyéni véleményt mellőzve csak gombnyomással „bólogatnak”.
A közelmúltban itt járt a korábbi kormánypárt illusztris képviselője, aki elődjével szemben már beérte a sportcsarnok helyett a Bárdos iskola aulájával is, mivel híveik száma a korábbi produkciójuk miatt jelentősen megcsappant.
Elhangzott, hogyan látják a jelenlegi helyzetet, mit csinálnának másképp, s szokásukhoz híven ismét (ezúttal öt pillérre támaszkodva) ígérgettek fűt-fát, mert, ahogy egykor Virág elvtárs is mondta,”mi nem ígérgetünk a levegőbe”.
Az idősebbek emlékezhetnek rá, hogy ahányszor kiadták a jelszót, annyiszor úgy történt, ahogy mondták. Így lett magyar citrom (narancs), gyapot, kenáf, kokszagíz, s lettünk a vas és acél országa.
Volt három és sok ötéves terv, új gazdasági mechanizmus, rendszerváltást követő újabb „nyóc év”, de sohase mondhattuk, „hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán”.
Bár toronyórát lánccal ezúttal nem ígértek, de az ismerős globális „pillérek” mellett egy mondatot sem hallhattunk a megyei, mi több nagyatádi jövőről. Igaz, hogy ahogyan az elnök is jelezte, ez a helyi vezérek reszortja, de elmaradásával hiányosra sikeredett az egyébként kellően megszervezett politikai ródsó.
Ahogy elődeik (Róth, Csermanek és társaik) anno ipari-agrár országot csináltak az agrár-ipariból, úgy az új vezér és spanjai is megfeledkeznek arról, hogy Somogy kimondottan agrármegye, mert a földkérdés, állattenyésztés, erdő és vadgazdálkodás, vízgazdálkodás stb. helyzetéről, jövőképéről szót sem ejtve, általánosságban egészségügyről, oktatásról, gyermekétkeztetésről, stb. beszéltek. Ezek is fontos kérdések, de nem kimondottan somogyi pillérek, s nem biztosíthatják a kívánatos volumenű új munkahelyeket.
Pelikán elvtárs őszinte volt, és jelezte mentorának, hogy nem elég képzett, mi több még ennél is őszintébb önkritikát gyakorolt, de Virág elvtárs letorkolta, mondván, hogy „menet közben kell az önbizalmat megszerezni”.
Na, ez a „menet közben” (40+23 év) aggaszt engem nem csak az ellenzék, hanem a kormánypárt esetében is, mivel a „tandíjat” mindenkor a szavazópolgárok fizetik.
Az „erejüket” meghaladó globális problémák felemlegetése, mantraszerű ismételgetése helyett a lokális problémák megoldásáról, és fejlesztési lehetőségekről lenne jó hallani, olvasni, még ha szűk is a mozgástér, s csekély az esély a közeljövőben bekövetkező gyökeres pozitív változásra.
Kordában tartott korlátozott radikalizmusra, az elmúlt évtizedekben teljesen kihunyt egészséges nacionalizmusra igenis szükség van, s nem kell mindjárt lenácizni a nemzettudat erősítéséért tevékenykedő ifjú jobbikosokat. Érthető, hogy a kialakult helyzet ellenére nem kíván mindegyikük külföldre távozni, hanem itthon szeretnének boldogulni. Már az is dicsérendő, hogy a jelenlegi apolitikus helyzetben érdeklődéssel fordulnak a közéleti kérdések felé.
Ahogy visszaállították a korábban elnyomott szabad vallásgyakorlást, úgy a magyarságtudat erősítésének szándékát is tolerálni kell a megfelelő mértéktartással. A hosszú-hosszú pauza után ne akarjon egyetlen szervezet sem Kis gömböccé nőni, mindenre és mindenkire ránehezedni, mert az újabb ellenállásokat és konfliktusokat eredményezhet. Ez vonatkozik a vallásiakra épp úgy, mint a hatalmat megszerző politikaiakra, legyenek bár kormányon vagy ellenzékben.
A kívánatos az lenne, hogy a pártok, ill. vezetőik a hatalom és pozíciók megszerzése, a politikai ellenfelek lejáratása, ellehetetlenítése helyett, egymással összefogva végre az ország felemelkedésén, az Istenadta nép jólétének megteremtésén munkálkodnának.
A közelgő választások egyre puskaporosabb levegőjét szagolgatva pillanatnyilag úgy néz ki, hogy a megbékélésre és az együttműködésre néhány ciklus idejéig még várnunk kell.
